BY: SZTE ALMA MATER 2023. ÁPR 27. (Szanyi Dániel)
Programtervező matematikus és informatika tanári szakon végzett az SZTE-n, majd hegymászói képesítést szerzett. Jelentkezett a mentorprogramba, már mint mestermentor tevékenykedik. Azt vallja, ha a megfelelő külső és belső feltételek összeállnak, akár csodát is véghez lehet vinni; ha nem, elég messziről bámulni a hegyet, és nem csak mondani, hanem tudni, hogy megvár. Mint mondja, „mi lehetne mélyebb, mint együtt a magasságokban.” A Francesco kávéházban nyílt fotókiállításán beszélgettünk Vainel Gergely Gyulával.
Szanyi Dániel: Honnan hallottál először a mentorprogramról?
Vainel Gergely Gyula: A levlistán menti ki, ott láttam az alumnis felhívást, már az egyetemi éveim után. 2003-ben végeztem, az első alumni-program pedig 2014-ben indult, ezért rögtön mentorként kezdtem.
Sz. D.: Mit ad neked a mentorprogram, mivel lettél több?
V. G. Gy.: Közösséget, de szerintem mindenki több lesz attól, aki kapcsolódik. A közösségen keresztül pedig jönnek a személyes kapcsolódások, attól meg én lehetek több. Vegyük az egyedfejlődést. Ha középiskolából jön egy emberke az egyetemre, akkor jobb esetben ott a gólyatábor, ami segíti integrálni. Ha tovább nézzük ezt a folyamatot, láthatjuk, hiányzik az, hogy az egyetem után legyen valami. Ez a program ezt hivatott pótolni. Úgy tudom, hogy a dékányasszony és csapata elmentek Oxfordba, hogy tanulmányozzák, a kinti mentorprogram hogyan működik, és azt próbálják itthon is alkalmazni. Végül is ezzel is több lettem, hogy egy ilyen folyamatba bekapcsolódhattam.
Sz. D.: Hogyan segíted a mentoráltjaidat?
V. G. Gy.: Sokféleképpen próbálom, de ezt tőlük kéne megkérdezni, mert hiába segítek, ha az nekik nem oké. Volt olyan, aki azért választott engem, mert egy szélesebb perspektívára volt szüksége, de volt, aki az informatikai kérdései miatt. Sok minden fejben dől el, ami talán oda vezethető vissza, hogyan kezeljük az ismeretlent. Ennek az ismeretlennek a felfedezésében próbálok segíteni. Azok, akik nyitottabbak és jelentkeznek a programra, csak többek lehetnek, hiszen tudatosabbá válnak. Akkor is, ha nem jön be nekik az adott mentor, és akkor is, ha bejön. Tapasztalat vezet a tudáshoz, de nyitottnak kellene maradni.
Mi, mentorok abban is tudunk segíteni, hogy lehetőségeket, pályautakat mutatunk be, de támaszt is nyújthatunk. Amelyik mentorált rájön, hogy az előző generáció tud nekik adni, segíteni, integrálni, kapcsolatot kialakítani, az már siker. Amikor ezt a partot mossa a tudatosság, akkor tudok egyszerre part és folyó is lenni.
Sz. D.: Lehet úgy tekinteni a mentorálásra, mint egy hegycsúcs meghódítására?
V. G. Gy.: Nem hódítunk hegyet. Pont a nagy hegyek fényképei között nem szabad ilyet mondani (nevet). A hegy felenged, ha azt akarja. Lehet úgy felfogni a mentorálást, mint egy hegymászást, mert ott is van egy ember, aki sokkal jobban képben van, és egy olyan, aki kevésbé. Hegymászóoktatóként előszeretettel használom azt a metodológiát, hogy az oktató egy erőteret hoz létre, és ebben úszik a nebuló. Ez azt jelenti, hogy ameddig az erőteret saját felelőségemmel és tudásommal kontrollálni tudom, addig bármit csinálhat a tanuló. De abban a pillanatban, hogy átlépné a határt, igyekszem megakadályozni. Volt olyan, hogy mászás közben instruáltam a nebulót, merre kell menni, aki azt válaszolta, hogy inkább a másik irányba menne. Beleegyeztem, de kiderült, hogy rossz az irány, ezért másfél órával csúszott a program. Pont ennyi kellett, hogy a mászóutunkat ne tudjuk teljesíteni.
Sz. D.: Ebből azért ő is profitálhatott, hiszen legközelebb ugyanilyen helyzetben majd ezen emlék hatására másképp dönt.
V. G. Gy.: Pontosan! Ez az erőtér olyan, mint normális esetben a szülő és a gyerek kapcsolata. A szülő sem korlátoz mindent, hanem egy olyan környezetet, „gumiszobát” készít, amiben a gyerek kipróbálhatja magát. A mentorálási rendszerben is volt olyan mentoráltam, akinek úgy tudtam segíteni, hogy bevittem a céghez, és fél napot végig toltunk. Láthatta, hogy ez így működik, az úgy. De párszor volt olyan is, hogy nálam aludt a mentorált – ezzel már a folyamat elején kialakult egy bensőséges, elmélyült kapcsolat, de ez ritka. Aztán másnap elmentünk túrázni, hogy a beszélgetések közben jobban megismerhessük a folyamatokat. Itt olyan volt az előbb említett erőtér, hogy nagyon sokat lehetett kérdezni, kapcsolódni, de a végén már úgy éreztem, hogy a rengeteg információt emészteni kell. Úgyhogy átadtuk magunkat a hegy és a természet áhítatának, csak oda figyeltünk. Lehet a folyamatot gyorsan is csinálni, de meg kell lennie a chil-fázisnak is, ahol emésztünk.
Sz. D.: Hogyan változtatták meg a mentoráltjaid a hegyhez való viszonyodat?
V. G. Gy.: Mentor vagyok az SZTE-n az Alma Materen belül, a hegyen viszont örök tanuló, néha oktató. A hegyen szigorúbbnak kell lennem. Nem rég, pár hete voltunk a Magas-Tátrában, ahol egy tanfolyamot vezettem, és ott sokkal erősebben oda kellett szóljak bizonyos dolgok miatt. Egy SZTE-s mentorálás során nincs olyan helyzet, ami egy életet tudna veszélyeztetni, így erősen se kell, hogy szóljak, a hegymászás alkalmával viszont van. A kettő metodológiájában sok azonos van: célok, lépések, segítők, bukások, mint az életben. Másfelől a mentoráltak lelkesítenek, hogy újból és újból felfedezzem vagy megmutassam azt, amiben évtizedek óta otthon érzem magam.
Sz. D.: Milyen volt az első mászásod?
V. G. Gy.: Az egész úgy indult, hogy unatkozni akartam egy hétvégén, de nem sikerült. Marci barátomtól megkérdeztem, merre menjünk. Geográfusként végzett, és a hegyekkel is más viszonyban volt, mint egy laikus, ezért kvázi felfedezés jelleggel, és testnevelés-célzattal elmentünk az Alpok egy zugába, amit ő javasolt. Elkövettem azt a hibát, hogy ismeret és felkészülés nélkül nekiindultam. Nem így kell! Konkrétan, mikor felértem a csúcsra, nem csak a szép látvány miatt sírtam, hanem azért is, mert tudtam, még le is kell menni. Pár év múltán muszájból visszatértem ide, hogy a szabályokat betartva lerójam adósságom a hegynek. Az eset után kezdtem beiratkozni tanfolyamokra. Olyanra, ahol ezt tanítják, majd lépésről lépésre újra közelítettem a hegyhez. Végül a TF-en hegymászó sportedzői szakképesítést is szereztem. Sokat segített Perge Feri bá’, (https://vainelgergelygyula.wordpress.com/2014/10/28/perge-feri-bam-a-szememben/) aki 1976-ban a magyar expedíció hegyi vezetője volt, amikor először mászták meg honfitársaink a Kilimanjaro-t.
Sz. D.: Hogyan találkoztál vele?
V. G. Gy.: „Véletlen”. 2007 november 25-én egy kék-emléktúrán Zengővárkonyban… Ott egy hosszú kapcsolat kezdődött közöttünk. Ő ekkor már benne járt a hetvenben, és ahogy mesélt a hegyekről, ahogy hozzáállt, azt lenyűgöző volt hallgatni is. Közben kiderült, hogy hétezer méter felett is megfordult, és nyolcvankét évesen még síelt. Egy igazi példaképem volt nagyon sokáig, és ebből alakult ki tizenéves kapcsolatunk. Ilyen nagy embertől próbáltam tanulni, és azt az alázatot igyekszem tovább adni, amit tőle tapasztaltam.
Sz. D.: Hogyan lesz egyáltalán valakiből hegymászó?
V. G. Gy.: Szerintem ez egy hosszú folyamat. Sok készséget kell kifejleszteni és belső akaraterőt. Már az első hegymászásom során átkattant valami a fejemben. Azóta folyamatosan csak kattogok (mosolyog). Komolyabban, megállás nélkül helyzeteknek tettem ki és treníroztam magam, hogy teszteljem, hogyan állok helyt. Emlékszem egy ilyen esetre, még 10 év mászás után is kattantam egy nagyot. Konkrétan Klein Dáviddal egy Magas-Tátrás kalandban, mikor a főgerincet, a Papirusz-csúcsot próbáltuk mászni, az időjárás megváltoztatta a terveinket. Az egyik csúcson kellett bivakoljunk 2400 méter környékén, és nagyon durva, belsőséges dolgokat éltem meg. Egy vihar tombolt a Tátra hegyei közt. Villámlott, mennydörgött és nagyon közel voltak hozzánk a rettenetes fekete felhők. És ahogy ilyet bámulsz, szívesebben lennél egy védett zugban. De a rettegést élvezetté alakítani a legjobb tudatjáték a hegyekben. Ezidőtájt születhetett a válj eggyé – szállóige is, ami tavaly nyáron kicsit átalakult. Fannival, a barátnőmmel körülbelül olyan tizennyolc méter magas sziklaszirtől a tengerbe ugrottunk, azzal a kiáltással, hogy válj eggyé a vízzel. Nagyon jó dolog eggyé válni. Az előbb említett Papirusz-csúcson, a tudatban történő küzdés utáni eggyé válás esett a legjobban. Segített levetkőzni sok mindent, és átadni magamat a helynek. Amikor átadod magad, és beledőlsz a térbe, akkor tudsz eggyé válni a végtelennel, és ez egy nagyon izgalmas állapot. Például ennek a kiteljesedésével szeretnék öreg hegymászó lenni. Azt gondolom, ha fejben rendben vannak a dolgok, akkor a fejlődés garantált, így lehet jó hegymászóvá válni. De az is lehet, hogy csak élethosszig kell érte tanulni.
Sz. D.: Ezt hajszolod, mikor egy új hegyre mész?
V. G. Gy.: Ha hajszolod, akkor nem fogod megtalálni. De egy idő után nem kell másznod, hogy a hegyen érezd magad. Ugyanakkor nehéz megtapasztalni azt, amit az ember még nem tapasztalt meg. Nem a kezet kell nézni, hanem az irányt. Ez egy hosszú folyamat, amin nem tudsz rövidíteni. De ha átéled az eufóriát, amit a mászás ad, rájöhetsz, hogy ezt bármivel el lehet érni. Lehet ilyet érezni például a konyhaművészetben is. Nálam a hegy volt a beindító pont. De bárkinek lehet bármi. Egyszerűen ott kell lenni. Engem a hegy kezdett el faragni, tisztítani. Sokkal egyszerűbb az említett állapotot egy tiszta helyen elérni, nekem például a hegy ilyen.
Sz. D.: A hegymászásaid blogformában történő dokumentálása hogyan indult?
V. G. Gy.: Körülbelül azidőtájt, miután lepörgettem pár tanfolyamot a Magas-Tátra ormai alatt. Meghatározó pontjai lettek az életemnek. Volt mindenféle időjárás, viszont azt éreztem, hogy itt valami varázslat történik. Mellette nagyon sokféle sportot kipróbáltam, focit, kézilabdát, atlétikát, jégkorongot. Valahogy mindegyikben azt láttam, hogy le kell győzni a másikat. Közben a hegymászásnál azt vettem észre, hogy nem a hegyet győzzük le, hanem saját magunkat. Nekem ez a szemléletváltás jelentette azt a varázslatot, ami megmutatta, hogy a heggyé alakult egómat hogyan tudom farigcsálni. Aztán egy kedves munkatársammal, Terivel chateltünk, hogy milyen érzés a lakáshoz tartozó erkély, jó kilátással. Aztán egyszer csak elszállt a gondolatom és az egészet kitettem a hegyekbe. Akkor már hátra lehetett dőlni, mert minden okés volt. Ez a legjobb érzés a világon, mert ez a világ szent és sérthetetlen.
Ezen hegyre szállt gondolataimból, szinte ctrl c ctrl v-vel lett az első blogbejegyzés – https://vainelgergelygyula.wordpress.com/2009/07/01/hegyen-legyen/.
Sz. D.: Azt írod egy helyütt, „mi is lehetne mélyebb, mint együtt a magasságokban”. Hogyan érted?
V. G. Gy.: Szeretek játszani a szavakkal. A mai kiállítás is azért manifesztálódott, mert ezek a szavak a hegyekben, alattuk, utánuk megpróbáltak csiszolni. Azt vettem észre, hogy a kapcsolódásoknak mélységük van, ez pedig fent sokkal erőteljesebb. Nem tudok semmi mással olyan kapcsolatot elképzelni, ami annyira összeköt két embert fent, mint két hegymászót. Konkrétan a hegyen az életünk is a másiktól függ, és egy kötélen lógunk. Ez végtelen mennyiségű bizalmat igényel. Itt nincsenek érdekek, és az emberi maszkok részei itt el tudnak tűnni. Abban a pillanatban egy mélység jelenik meg a magasságokban.
Sz. D.: Egy másik bejegyzésed szerint „Ilyenkor tudunk sok mindent lehozni a hegyről”. Mi mindent?
V. G. Gy.: Örök értékeket. Számomra itt mutatkozik meg az élet igazi érteke. Tiszta, csendes és mindent tartalmaz. A zajt mi tesszük hozzá. A szél, a hó, a küzdés tisztít. Amikor felérek, egy nagyon érdekes tudatállapotba kerülök. A kiállításon, amit itt látsz, ezeket is próbálom bemutatni. Itt rá lehet eszmélni az örökre, a pillanatra, a végtelenre. Ha az ember nagyon sokszor próbál meg találkozni az ég végtelenjével, akkor lehet, elég csak elképzelnie, hogy ott legyen. Talán nem is kell már másznia.
Sz. D.: Írásaidban sok helyen említesz mászótársakat, akikkel együtt mész a hegyre. Miért igényli a mászás, hogy ne egyedül menj, hanem többedmagaddal?
V. G. Gy.: Attól függ, hogy mi a mászás célja. El lehet különíteni túrát és mászást, és azon belül sokféle kategóriát. Azt gondolom, hogy a kalandot jó azonnal megosztani, azaz legalább ketten lenni, mert az a tapasztalat, kalandszellemiség is összeköt minket. Egyébként annak is van helye és ideje, hogy egyedül csinálsz dolgokat. Akkor egy kicsit visszább kell venni, és olyankor teljesen másra lehet fókuszálni. Mindegyiknek megvan a jelentősége. Azokat a mászó teljesítményeket, amiket megtettem, nem tudtam volna egyedül megcsinálni. A mászás számomra a csapatmunka egyik non plus ultrája.
Sz. D.: Hogyan választod ki a megmászandó hegyet?
V. G. Gy.: Most már sokkal inkább úgy, hogy megnézem, mi az, amit tudok, és ahhoz választok útvonalat. A média a mai napig meghatározza, hogy az ember hova vágyódjon. Mi is azért másztuk meg a Triglavot (Szlovénia, 2684 m – a szerk.), mert a médiából ez is folyt. Visszatérve a megmászandó hegyekre, a Magas-Tátra egy örök kedvenc. A hegymászás együtt edzi a testet és a tudatot. Visszanéztem egy régi naplómat, és rádöbbentem, hogy minden héten máshol voltam mászni. Rákaptam arra, mászás közben mennyi igazságra lehet rálelni.
Sz. D.: Hogyan éled meg, ha valamilyen oknál fogva vissza kell fordulnod?
V. G. Gy.: Volt egy olyan évem tizenévvel ezelőtt, amikor hat hosszabb utamat kellett visszamondjam, vagy a társam mondta le, ez pedig segített felfognom, hogy mindennek akkor jön el az ideje, amikor kell. Egyébként nem minden mászásban lehet visszafordulni. Vannak olyan mászások, amikor fizikailag lehetetlen. Például áthajló falaknál nem tudsz, mert ha ereszkednél, a kötél nagyon távol lesz a faltól, ezért nem lenne vele kontaktod, vagy a hó- és jégviszonyok nem teszik lehetővé, hogy visszafordulj. Minden körülménynek tisztának kell lennie, mikor az ember elindul egy visszafordulhatatlan mászáskor. Kétszer másztam tizenhét órán keresztül. Egyszer egy áthajló falon nyáron, máskor egy 1200 méteres jégfalon téli körülmények között. Itt nem is szabadott arra gondolni, hogy visszafordulunk. Igen, tizenhét órán keresztül. Egyébként a legelső visszafordulásom elég korán jött, épp a Mount Blanc mászása során fordult elő, amikor olyan százötven szintméterre járhattunk a csúcstól, de nagyon fújt a szél, fáztam és rosszul éreztem magam. Szóltam, hogy vissza szeretnék fordulni. Kétszeresen is erősnek kell lenni ilyenkor: egyrészt belátni, hogy vissza kell fordulni, másrészt a csapat reakciója miatt. A rövid válaszom, hogy nem érint rosszul, ha sor kerül rá.
Sz. D.: És ha esetleg eszedbe jut, hogy mi van, ha nem tudok lejönni?
V. G. Gy.: Tervezésnél gondolsz erre, fent nem kéne ezen filózni. Az elszántság és az eltökéltség a sikered kulcsa. Ha folyamatosan arra gondolsz, hogy „előre, mássz tovább”, és beékelődik közé, hogy „jaj, vissza kéne fordulni”, akkor az energiád egy része nem arra megy, hogy teljesíts, hanem arra, hogy életben maradj. Ez is a tudat játéka. Ha ez akkora repedést üt, egyszer csak azt veszed észre, hogy nem teljesítesz úgy, ahogy számoltad. Az pedig bajhoz is vezethet. Nem mindegy, milyen utat választunk, milyenek a kvalitásaink, de nem csak nekünk, hanem a csapatunknak sem. Vannak utak, ahol vissza lehet fordulni, olyanok, ahol esetleg másfelé is tudunk menni, és olyanok, ahol egyszerűen nem lehet, mert nincs más út. Van, hogy a döntést egyszerűen félre kell pakolni, későbbre halasztani. Egyszer beszakadt alattam egy gleccser. A gleccser állandóan mozog, olvad, növekszik, ezért folyamatosan repedések keletkeznek rajta. Ezek lehetnek öt centis, de akár öt méteres nagyságúak is. Ha a repedést a hó befújja, nem látszik, viszont lehet, hogy pont el tud nyelni. Ha nem vagytok összekötve a társaiddal, akkor nem jössz ki onnan. Szóval, amikor beszakadtam a gleccserbe, a derekamig süllyedtem be, a lábaim az ürességbe lógtak és a társam tartott meg.
Sz. D.: Számít ilyenkor, hogy kikkel mászol, mennyire vagytok összeszokva?
V. G. Gy.: Nagyon-nagyon, mert meghatározza azt, hogy végig tudjátok-e csinálni a túrát, vagy a mászást, vagy nem. A gleccserbe szakadásomkor Zozi tudta, hogyan kell menteni. Ezért mondtam, hogy a csapat képessége és előképzettsége is számít, mert csapatként kell működni. Van egy színész barátom, Áron, aki Mongóliába akart menni túrázni. Kérdeztem tőle, hogy kik lesznek ott még rajtad kívül? Voltál-e velük? Tudod-e, mire képesek? Ha baj van, tudsz-e rájuk számítani? Milyen képességeik vannak? Hogyan készültök együtt? Tudod-e, mit csinálnak kritikus helyzetben? Egy bizonyos szint felett ezek eléggé meghatározzák, hogy ott mi fog történni, hogy a kaland a tied, vagy csak a nézője vagy.
Sz. D.: Írtad egy helyütt, hogy a hegyen annyi küzdelem után önmagunkkal találkozunk. Melyik nehezebb, önmagaddal találkozni, vagy feljutni a hegyre?
V. G. Gy.: Csak próbáld ki. Ooooh, ha az ember szembenéz saját magával, az szép út lehet! A hegyen nincs tükör, de jobban megismerheted magad, mint a tükörben. Az nagyon jó, hogy ott rájön a mászó: az igazat kell mondania. Ez a csupaszítás az, mikor a mélység megjelenik. De a fotókiállítás is ebből az ötletből született. Leo barátomnak volt már itt felolvasóestje, ezért nagyon örülök, hogy a kávézóban ez az irodalmiasság visszatükröződik, annál is inkább, mivel József Attila is élt ezen a helyen. A bennünk lévő hegyek ezekkel a szavakkal talán verset is tudnak formálni. Ezért is specifikus ez a kiállítás.
Jártamban - keltemben... 