“…Igazából az erdő segített rajtam a legtöbbet.
– Mivel?
– A béke és az időtlenség érzetét keltette, emlékeztetett, hogy az élet és a halál körforgása mindannyiunk közös sorsa…és elfoglaltam magam. Az segít.
-Elképzelni is nehéz, mit éltél át – mondtam. Még nem veszítettem el senkit, aki olyan közel áll hozzám, mint egy házastárs vagy szülő, de a fájdalom, ami több évtized után is ott visszhangzott Jane szavaiban, megrendített.”
“… – Egyre világosabb volt számomra, hogy a remény nem puszta vágyvezérelt képzelgés. Számot vet a tényekkel, az akadályokkal, de nem enged ezeknek behódolni, megfutamodni. Sok reménytelennek látszó helyzetben igazolódott már ez.
– Tudom, a remény nem feltétlenül alapoz a logikára – mondta elgondolkodva Jane. – Sőt olykor látszólag egyenesen szembemegy vele.
A mai világhelyzet joggal gondolható reménytelennek, Jane mégis reményt táplál, hiába sugallja a “logika”, hogy erre nincs semmi okunk. A remény talán több a tényállás puszta felmérésénél. A remény új tényállást teremt.
Tudtam, hogy Jane zord realitásokkal dacoló reménykedése a remény négy fő oka körül kristályosodik ki: ezek a bámulatos emberi értelem, a természet szívóssága, a fiatalság ereje és a tántoríthatatlan emberi lélek. És persze azt is tudtam, hogy Jane beutazta a világot, és továbbadva ezt a bölcsességet reményt ébresztett másokban. Alig vártam, hogy kifejtsük és megvitassuk ezt a négy indokot. “
“- És mit gondolsz, mi volt a döntő tényező, ami miatt az ember agyának fejlődése felülmúlta a csimpánzét?
– A nyelv – vágta rá Jane, akit ez a kérdés nem ért váratlanul. – Evolúciónk egy pontján kifejlődött ez a képességünk, hogy szavakkal kommunikálunk. A nyelv elsajátítása lehetővé tette számunkra, hogy jelen nem lévő dolgokról is ismereteket közvetítsünk. Továbbadhattuk a múlt sikereiből és kudarcaiból leszűrt tanulságot. A messzi jövőbe tekintő terveket szőhettünk. És ami a legfontosabb, összehozhattunk általa más-más hátterű és más-más tudással bíró embereket, hogy megvitassák a problémáikat.
Felkaptam a fejem, hogy Jane a nyelvhez köti az emberi értelem robbanásszerű fejlődését. Merthogy a reménykutatásokban elmélyülve érdekes módon azt találtam, hogy a nyelv, a tervezés és a remény agyi területe a jelek szerint megegyezik – a prefrontális kéreg mindjárt a homlokunk mögött, agyunk legkésőbb kifejlődött része. Ez a terület az embereknél nagyobb, mint a többi emberszabású fajnál. “
“- De hát én nem a sors rendelésében hiszek! Hanem a szabad akaratban! – tiltakozott Jane. – Olyan szépen fogalmazza meg Shakespeare:
“Nem csillagainkban, Brutus, a hiba,
Hanem magunkban, kik megbókolunk'”
Én úgy hiszem, lehetőségeket kapunk, ezeket vagy elfogadjuk, vagy elvetjük – netán elsiklunk fölöttük. Ha emberek évszázadokon át nem úgy döntenek, ahogyan döntöttek, nem lett volna se Churchill, se Hitler.
– És se te, se én.
Eltöprengtem ezen egy picit. Rákérdeztem, hogy szerelmek és csalódások, vágyakozások és szenvedések hosszú láncolatának része vagyok magam is, eszerint kell visszanyulnom a személyes küzdelmeimhez. Így azt érezhetem, hogy nem vagyok egyedül, nem csak önmagamért élek. Valami nálam nagyobbnak vagyok a része – de azt bizony nem tudom, merő elrendelés-e a sorsom alakulása.
– Sejteni vélem, hogy a mély hited abban, amit “hatalmas szellemi erő”-nek nevezel, nagyban táplálja a hihetetlen energiádat és céltudatosságodat – mondtam. – Spirituális beállítottságodat hogyan egyezteted össze a tudományos gondolkodással? “
Fotók: Novák Eszter, Pesthy Márton, Vainel Gergely Gyula
Jane Goodall és a Pannon Fényképészkör Egyesület kapcsolata: LINK
Jártamban - keltemben... 