“Mindig így volt és így van: az írás az élettel szemben való ellenséges magatartásból született és minden írás természeténél fogva ellenségesen szemben áll az élettel, az életet megalázza. De ez éppen az az eset, amikor a valóság megalázása visszaüt arra, aki meg akarja alázni, – ahogy az igazságtalan ítélet minden esetben visszaüt az ítélőre és igazolja az elítéltet, – aki meg akarja szégyenlíteni az életet, megszégyenültté válik. Lehetetlen feltámadni az embernek oly erő ellen, amely hordozza őt, – mert nem az élet van az emberben, hanem az ember az életben, – és nem az ember éli az életet, hanem az élet éli az embert.”
“Rilke leveleit az ember közvetlen élvezettel olvassa, mert érzi, hogy e levelek szerzője szeretett írni. Szeretett írni egészen úgy, ahogy valaki szereti a bort. A félreértés elkerülése végett:van, aki részegséget szereti és van, aki a bort, illatát, színét, csillogását, szóval a bort. Van, aki az írást szereti , melléktermékeiért, az írás esetleges következményeiért, a szereplésért; és van, aki az írást szeretei, ahogy a bort.
Egy költeményben, írja Rilke Andreas-Salomé Lounak, ami sikerül, több valóság van, mint minden más vonatkozásban, vagy vonzalomba, amit érzek. Ahol alkotok, ott vagyok, ott valódi vagyok és szeretnék erőt találni ahhoz, hogy egész életemet erre a valódiságra alapítsam, e végtelen egyszerűségre és örömre, amely néha osztályrészemül jut.” Kétségtelen: egy sikerült költeményben az ember valódivá lesz, hasonlíthatatlanul valódibbá, mint ez élet bármely más vonatkozásában. A teremtő írás oly világot nyithat meg az ember előtt, amley mélyebb az örömnél, mélyebb a vallásnál, mélyebb a szerelemnél. És mi a levél: – oly mű, amely körül van az írás mindhárom lényeges feltétele: az alkalom, a szabadság és a távolság. Előttem az üres papír, azt írom, amit akarok s minden hang elszáll, mint egy madár, vagy szikra. A pillanat felszólít – magam helyett megyek – és talán a végtelenbe indulok. minden érzésnek van itt helye: rokonszenv, melegség, gúny, kritika, harag, és a legmélyen ott van az, ami a levél tulajdonképpeni értelme: vágy. A levél az egyedüli mű, amelyben az ember nem lehet egyedül.
Rilke alakjához ezek a levelek új vonást nem rajzolnak. Mlyskin herceg ő, Dosztojevszkij pokol-metafizikája és epilepsziája nélkül. De nem lehetne nagyobb hibát elkövetni, mint ez alkalommal minden esetben ugyanarról a személyről beszélni. Hiszen sohasem lehet eldönteni, hogy a levél szerzője kicsoda: aki írja, vagy akinek írják. “
“A romantika és ideálizmus között a határt nem szokták elég élesen meghúzni. Mind a kettőben megvan a légbőlkapottság mellékíze, ami az ember menekülésvágyát jelenti és mind a kettő szemben áll a valósággal. A kettő között alapvető különbség van. A romantika mindig visszavágyódás: a múlt század eleje a középkorban, Rousseau a primitív állapotba vágyott vissza. A romantika mindig úgy jelentkezik, hogy: vissza – akárhová, a görögségbe, apolgári korba, mindegy. Az ideálizmus – természetesen nem a XIX. század racionalisztikus eszmevilágát értve, hanem az ideát platóni értelemben használva – megnemesedési vágy. Vágy arra, hogy az embert a szellem átható ereje megformálja és életét megszépítse. És ebből a különbségből két, alapvetően más magatartás következik. A romantikus az, aki a világot meg akarja javítani olyan értelemben, hogy alaptalan és lehetetlen következményeket támaszt. A romantikus visszavágyónak mindennemű “visszatérése” mögött mély hitetlenség van: az ember nem hisz többet az itt és most életpillanat teremtő erejében. Vissza! – ez mindig a jelentől való félelem és a jelenben való terméketlen tehetetlenség jele. Az idealizmus nem a lehetetlenből indul ki, hanem abból, ami megvan és nem tehetetlenséget jelent, hanem alkotásvágyat.; nem támaszt alaptalan követelést, hanem a szellemi szférába való fölemelkedést akarja. Az idea formál, alkot, áttűzesít; nem vissza akar menni, hanem a pillanatot teljes egészében és mélységében tökéletesre alakítva akarja átélni. A romantika visszavágyás: ezért mindig “visszás” helyzetben van. Az ideálizmus gyökere pedig vallásos vágy: az élet minden pillanatában istenhez hasonlítani. Romantika és ideálizmus tényleg szemben áll a valósággal, csak az egyik menekül előle, a másik túlmegy rajta. Ezért a romantikus a valóságos életben úgy jelentkezik, mint aki szélmalmokkal harcol, lehetetlen feladatra vállalkozik, meg nem valósítható célt tűz ki és így nincsenek is reális szembenállásai: ez a fantaszta. Az idealista pedig egész lényével a valóságban áll, küzdelme mindig határozottan reális körülményekre vonatkozik, mert azt akarja megnemesíteni és fölemelni: ez a hérós.”
Jártamban - keltemben... 